Nina Pavlova: Vérvörös Húsvét

Fordította: Lepahin Marina

135 oldal

Az életről súlyos szavak szólnak,

S a sírról is, mely sötét és hideg,

És szóm is oly keserű néha,

Hogy felét se mondom el senkinek.

Inkább sírni szeretnék a csendben,

És fényes szemmel járni a világban,

Ki villámként hasítja át a földet,

Az fénybe öltözik a Mennyországban.

Igornak két beceneve is volt a csapatban: "óriás" - a magassága miatt és "néma" a szótlansága miatt. Amikor turnéztunk, volt, aki strandolni járt, volt, aki TV-t nézett, volt, aki kártyázott, Igor meg mindig csak olvasott. Sokat olvasott, és mi is rákaptunk. Emlékszem, vett külföldön egy Bibliát, erre mi is vettünk Bibliákat. Arra is emlékszem, hogy az egyik csapattag megkérte Igort, hogy írjon le neki egy imát. Igor leírta neki egyházi szláv nyelven, és amikor odaadta, ezt mondta: "Csak a szerzetesek őrizték meg a nyelvet!"

Igornak döntő szava volt a csapatban. Volt, hogy összegyűltünk, mindenki csak beszélt, beszélt, Igor hallgatott. Amikor az adott vita már kilátástalannak látszott, akkor mondott röviden egy-két szót, és mindenki tudta - ez a megoldás! Emlékszem, amikor a peresztrojka idején nagy hévvel beszéltünk a demokráciáról, azt vitattuk, hogy a sportban lehet-e demokratikusnak lenni. Hosszasan érveltünk, vitatkoztunk a témáról, Igor pedig nagyon röviden leszögezte: "A csapat - monarchikus intézmény. Ha nem rendeljük alá a játékot egy ember akaratának, milyen játék lesz abból?" Egyébként nagyon szerette a meggyilkolt II. Miklós cárt, és ránk is átragasztotta ezt a szeretetet.

Optyinában Vaszilij atya a csapat jónéhány tagjának lelki atyjává vált. Azonban már a kolostorba vonulása előtt úgy szólítottuk: "Atyám!" Emlékszem, Jugoszláviában voltunk a győzelem napján. Meccsünk nem volt aznap, viszont volt nálunk egy üveg nagyon jó bor. Zavarban voltunk, de odamentünk Igorhoz: "Atya, adsz rá áldást?" Áldást adott rá, hogy ünnepeljünk. Kimentünk a szabadba, megterítettünk, háborús énekeket énekeltünk. A haza és a háborús évek emléke szent volt számára.

Erős csapatunk volt, azokban az években mindig dobogós helyezéseket értünk el. Amikor már teljesen kimerültünk, elküldtek bennünket a tengerhez, hogy egy hónapot üdüljünk. Mindenki a tengerre utazott, Igor meg a Pszkovi Barlangkolostorba, és egy hónapot dolgozott ott "engedelmességből".

Szerettünk összegyűlni a csapattal az otthonainkban. Amikor összejöttünk, mindig az volt a fő kérdés: "Igor is eljön, ugye?" Ő volt a társaság lelke, pedig legtöbbször csak ült és hallgatott.

Már régen feloszlott a csapat, de most is össze szoktunk gyűlni. A gyülekezés helyszíne ma már az Optyinai Remeteség. Vaszilij atya évfordulóin otthagyunk csapot-papot, és elutazunk a mi szeretett "atyánkhoz".

Tyihon igumen mesélte, hogy Nagyböjt második hetének hétfőjén bent maradt az oltárban, és látta, ahogyan Trofim atya, miután elvégezte ministránsi teendőit, fogott egy proszforát, egy kis szentelt vizet, és nagy áhítattal elfogyasztotta, miközben így beszélt: "Hála Istennek, eltelt egy hét. Lehet végre enni egy kicsit!" "Egész héten nem ettél?" - kérdezte az igumen. "Semmi baj, már hozzászoktam!" - így Trofim.

- Be kell vallanom, nem hittem neki! - mesélte később Tyihon igumen. - Kis idő elteltével azonban megtudtam, hogy Trofim úgy böjtölt, hogy napokig egyáltalán nem evett.

Valóban nehéz volt hinni abban, hogy Trofim atya egy állhatatos böjtölő: mindig eleven, fáradhatatlan és vidám volt, mindemellett kitűnő egészségnek örvendett. Ha valaki azt mondta volna akkoriban a kolostor lakóinak, hogy Trofim egy rejtett aszkéta, akkor hitetlenkedve megkérdezték volna: "Ne mondd már, a Trofimról beszélsz?" Trofimot mindenki szerette, ezért mindenki úgy érezte, hogy jól ismeri. A gyilkosság után azonban kiderült, hogy nagyon zárkózott ember volt, és nem voltak szövetségesei.

"Ha eszembe jut Trofim, mindig a következő képet látom - mesélte Viktor Prokurov zarándok. - Trofim megérkezik a szántóföldről a traktorral, mindenfelől odafutnak hozzá a gyerekek, és a simogatásra váró kutyák. A kolostor lovai meg már nyújtogatják a nyakukat, hogy a vállára tehessék a fejüket." A gyerekek rajongva szerették Trofimot, hiszen értett az állatokhoz, beszélt a madarak nyelvén, értette a lovakat. Mielőtt kolostorba ment volna, tenyészállatokkal dolgozott, ismerte az összes fajtájukat. "Volt, hogy Trofim ott száguldozott a mezőn - mesélte Pelageja Kravcova, aki a kolostorban dolgozott -, mi meg abbahagytuk a munkát, és csak bámultuk őt. Szép látvány volt, mintha filmet néztünk volna! Úgy ült a lovon, mint akit ráöntöttek. "Trofim - kérdeztem tőle -, nem kozák vagy véletlenül?" Ő meg csak mosolygott: "Persze, hogy kozák!"

Vidám szerzetes volt. A nagyon "komoly" fiatal zarándokok nemegyszer kritizálták azért, hogy túlságosan gyerekesen viselkedik. Csak évek múltán értették meg, hogy ez egy nagyon is felnőtt ember, aki rendkívül érzékeny volt arra, hogy mikor van rossz állapotban a felebarátja. Ezekben az esetekben a saját pedagógiai módszereit alkalmazta.

A csendes szerzetes ezeket az éveket olyan hallgatásba burkolózva töltötte, hogy most a legegyszerűbb dolog késztette az embereket csodálkozásra - Ferapont atya beszélget! Eleinte néhányan megsértődtek azon, hogy Ferapont atya nem veszi észre az embereket, aztán mellőzni kezdték őt. Ott élt a kolostorban, de mintha eltűnt volna. Emlékszünk egy esetre. Egy újonnan érkezett ikonfestő járt fel-alá a kolostor udvarán, és mindenkit kérdezgetett: "Nem tudják, hol találom Ferapont atyát?" A megkérdezettek körbekérdezték ismerőseiket: "Nem tudod, melyikünk Ferapont atya?" Sokáig találgatták, míg végül az ikonfestőnek eszébe jutott a mentő kérdés: "Hol készítik az ikonoknak való deszkát? Deszkáért küldtek!" "Ja, hogy deszkáért? Menjen az asztalosműhelybe!"

Ferapont atya annyira nem e világból való volt, hogy sokan még a testvérek közül sem ismerték. Amikor a visszaemlékezéseket gyűjtöttük, kérdezgettük az embereket, mit tudnak róla, de legtöbben csak sajnálkoztak, hogy nem adatott meg nekik jobban megismerni Ferapont atyát. Az egyik zarándok azonban így szólt: "Én emlékszem rá. Egy lusta volt!" "Miket beszélsz, barátunk?" - tiltakoztak az emberek, akik ismerték a szerzetes kivételes munkabírását. "Azt mondom - válaszolta -, hogy mindig késett. Mennie kellett volna az engedelmességre, ő meg lefeküdt a sztarecek sírjára, aztán csak imádkozott, emlékezzetek!" Akkor eszünkbe jutott, valóban, volt ilyen. Amikor új házat építettünk, Ferapont atya rendszeresen néhány percet késett. Senki nem vette volna észre ezeket a kicsi késéseket, ha ő nem hívta volna rá fel a figyelmet. "Bocsássatok meg! Bocsássatok meg! Már megint elkéstem!" Arany keze volt neki is, és a kritikus zarándok megállapításával ellentétben rengeteget dolgozott. Mégis elterjedt róla, hogy ha imádkozni kezdett a sztarecek sírjánál, akkor annyira megfeledkezett a földi dolgokról, hogy már nem ebben az időben és térben élt.

Általában egyedül imádkozott a templom egyik sarkában, ahol a szentté avatásig Optyinai szent Nektarij ereklyéi álltak. Volt úgy, hogy az istentisztelet már rég véget ért, a templom kiürült, a templom sarkában azonban még mindig ott imádkozott a földre borulva Ferapont szerzetes.