Júlia Voznyeszenszkaja: Szüntesd meg bánatomat

Fordította: Lepahin Marina

70 oldal

Bevezetés

Megmentette lelkemet a haláltól,

szemem a könnyektől,

lábam a botlástól.

Zsolt 116, 8

Ismerjük, szeretjük Julia Voznyeszenszkaja már megjelent "keresztény kalandregényeit", tudjuk, hogy olyan kérdéseket feszeget bennük nagy szeretettel, bölcsességgel és finom humorral, melyek a mai világ számára "tabuk": nehéz beszélnünk a halál utáni életről, az apokaliptikus idők megéléséről, az Antikrisztusról, a valódi kereszténység üldöztetéséről. Gondolataink a mindennapos teendőink, gondjaink körül forognak, és szinte teljesen elvesztettük azt a képességünket, hogy realitásként kezeljük hitünk üzeneteit. Reális dolognak csak a napi robotot, a hónapról hónapra való evickélést érezzük, és szinte kellemetlenül érint bennünket, ha valaki azt mondja, "lassíts, állj meg, mert mindennek vége lesz, neked a lelked megmentésén kell munkálkodnod"! Hogyan munkálkodjunk a lelkünk megmentésén, amikor egy állandó mókuskerékben zajlik az életünk? Hogyan lépjünk ki ebből a hajszából? Ezekre a kérdésekre is választ ad a két magyar nyelvre fordított Voznyeszenszkaja-regény. (Halál utáni kalandjaim, Kasszandra útja avagy kalandok a makarónival)

Az írónő baráti körében megforduló orvosok és pszichológusok egy nagy beszélgetés során arra kérték meg Juliát, hogy a praxisukban történt valódi eseteket hallgassa meg, gyűjtse össze, és a legérdekesebbekből állítson össze egy csokor novellát. Az írónő egy darabig ellenkezett, de amikor meghallotta a történeteket, foglalkozni kezdett a témával. Nagyon hamar megszületett ez a novelláskötet, melynek témái a betegség, a halál és az öngyilkosság. Ismét olyan dolgok, melyekről nehéz őszintén beszélnünk. A súlyos, daganatos betegségben szenvedők, a halál közelségét átélők és rokonaik számára az egyik legmetszőbb probléma, hogy beszéljenek-e a halál elkerülhetetlenségéről. Milyen gyakran hazudunk - jószándékkal - egymásnak és a betegnek. A legsúlyosabb stádiumban lévő betegek számára is megvásároljuk a csodaszereket, biztatjuk őket, ha csak egy ici-pici állapotbeli javulást látunk, és mindeközben rettegünk, nehogy szóba kerüljön az a félelmetes valami, amit halálnak hívnak. Rendjén van ez így? Nem hívunk papot, nem adjuk fel az utolsó kenetet, nem gyóntatjuk, nem áldoztatjuk meg a beteget, nehogy "rájöjjön", hogy haldoklik. Vajon nem érzi a beteg a halál közeledtét? Nem lenne-e feladatunk, hogy segítsünk neki elindulni ezen a göröngyös úton, amely az örökkévalóságba vezet?

Az idézett zsoltár így kezdődik: megmentette LELKEMET a haláltól. LELKÜNK halhatatlan, hát ne csak a test gyógyításával törődjünk! Megmentette szemem a könnyektől, folytatódik a zsoltár. A legtöbb novellában megjelenik a sírás, a könnyek, a gyász motívuma. Hogyan lehet, hogyan kell sírni, és hogyan nem szabad? Létezik "jó" és "rossz" sírás? Megmentette lábam a botlástól, olvassuk a harmadik gondolatot. Az ember életében elkövethető legnagyobb botlás, amelyből már nincs felállás, az öngyilkosság. Sajnos olyan világban élünk, ahol az emberi életnek nincs értéke, mivel az életet magának az embernek tulajdonítják. Azt tesz vele, amit akar, szoktuk hallani, az ő dolga. Így legalább nem szenved tovább. Julia Voznyeszenszkaja minden eddigi írásában is megjelent az öngyilkosság, mint téma, és az ellene szóló "keresztény propaganda". A kereszténység ugyanis azt vallja, hogy az öngyilkosság nem szünteti meg a lelki fájdalmat, vagyis a problémát, hiszen a lélek halhatatlan. A halhatatlan lélek pedig pontosan ugyanúgy tud fájni a halál után is, vagy még vadabbul. Képzelj el egy olyan örökkévalóságot, mondja ő az öngyilkosjelöltnek, amelyben egyre növekvő fájdalommá változik az életed!

Bár e gondolatok súlyosak, a novellák mégis könnyen olvashatóak. Tizenhat történet, tizenhat megoldás keresztény szemmel. Nincsenek nyitva hagyott kérdések, nincsenek kétségek közt hagyott emberek. Nincsenek miértek, megszűnik a lázadás, az értetlenkedés, és az - Isten bocsássa meg - Isten elleni vádaskodás, az Isten "számonkérése". A novellák szereplői túllépnek önnön kicsinyes, evilági gondolkodásmódjukon, és bennünket is segítenek ezen az úton.

Adja Isten, hogy lélekben gazdagodva tegyük majd le ezt a kötetet, bölcsen gondozzuk halottaink emlékét, segítsük a betegeket és a szenvedőket, és egyszer majd mi is békével és megnyugvással fogadjuk az elkerülhetetlent. 

Körkörös fekete gumifolyosó

Egy nyugdíjas ápolónő története

- Jó napot, Olga Petrovna, lenne egy kérésem! Köszönöm, tudtam, hogy nem fog visszautasítani! Azt kérem, hogy figyeljen egy kicsit oda Karinára, aki a tizenegyediken lakik. Persze, persze, tudom, hogy már nem gyerek, no de felnőttnek sem nevezném, olyan felvilágosulatlan. Nem, dehogy, nem a diplomáról beszélek, azzal éppenséggel minden rendben nála - kettő is van neki! De mostanáig teljesen hitetlen volt, aztán innen ered minden problémája. Hogy milyen problémája? Hát, magától soha egy szót sem hallottam a szomszédokról, ezért bátran elmerem mondani, de maradjon köztünk, rendben? A mi kis Karinánk elgondolta, hogy öngyilkos lesz.

Hogyhogy "mireföl"? Hát amitől minden nő megbolondul, attól bolondult meg ő is - a szerelemtől, még szép! Illetve a fiatalok mondják így, hogy "a szerelemtől", de ha valaki annyit élt, mint én, az nagyon jól tudja, hogy "a szerelemtől" csak kisfiúk és kislányok születnek, semmi esetre sem őrültség és öngyilkosság. Ahol pedig öngyilkosság van, ott szenvedélyek és ördögök vannak, nem pedig szerelem. Nem, nem, végül nem kísérelte meg az öngyilkosságot, hála Istennek, idáig nem fajult a dolog. Még a pszichiátriára sem került be, aminek szintén örülni kell. De inkább elmondok mindent szép sorjában, ha már magára bíztam Karinát.

Kora tavasszal történt. Elhatároztam, hogy egy-két hétre elutazom vidékre a barátaimhoz, szerettem volna egy kicsit a természetben élni, belélegezni a tavaszi olvadás illatát. Észrevette már, micsoda friss levegő van tavasszal vidéken? Igen-igen, pontosan vidéken! Nem lehet vele betelni! Ahogy szoktam, felmentem Karinához a tizenegyedikre, hogy odaadjam a lakás- és a postaládakulcsot, hogy kiszedegesse a leveleimet, és ránézzen a lakásra, bármi megtörténhet manapság... Felmentem, becsöngettem. Sokáig nem nyitott ajtót, már éppen sarkon akartam fordulni, hogy magához menjek, de ekkor az ajtó kinyílt - nekem pedig tátva maradt a szám! A mindig tip-top, csinos Karinocska a kék kínai köntösében volt, amit már maga is nem egyszer látott, de az a köntös olyan gyűrött és koszos volt, ajaj! Ő pedig, jaj, hogy nézett ki! Kócos, mosdatlan volt, az arca feldagadt, a szemei vörösek voltak!

• Mi van veled, Karinocska, megbetegedtél?
• Rosszabb.
• Ha rosszabb, akkor vagy meghaltál, vagy másnapos vagy. Élni élsz, tehát akkor másnapos vagy?
• Úgy is mondhatjuk. A szerelemtől vagyok másnapos.
• Akkor meg miért nem szerelem-illatod van, vagyis parfüm-, virág-, és pezsgőillatod? Miért érzem, hogy olyan állott vodkaszagod van, mint a sarki kocsmának?
• Jaj, Nyina néni, nem iszom én vodkát egyelőre, hiszen tudja. Ez bor.
• Soha nem hittem volna, hogy a bortól ilyen büdös lehet valaki másnap, már ne is haragudj, drágám.
• Jaj, Nyina néni, ez nem másnap... Már két hete iszom.
• Ja vagy úgy... Bejöhetek? Lenne egy kérésem...
• Persze, jöjjön csak...

Beléptünk a lakásba, ahol teljes káosz és az elhanyagoltság bűze uralkodott. Az egyetlen tiszta hely a számítógépes asztal volt, hiszen Karina, tudja, főleg otthon dolgozik, mint a fordítók általában. Egyszóval ott valamennyire rend volt, de a többi helyen mintha bombát robbantottak volna! A kinyitható kanapé nem volt beágyazva, sőt, látszott, hogy már régen nem volt beágyazva, és az ágynemű sem volt cserélve. Az étkezőasztalon borosüvegek, borospoharak és teáscsészék álltak, néhány cigarettásdoboz és ételmaradék társaságában.

- Üljön le, Nyina néni - mondja Karina, aztán lepakol a székről valami ruhát.

- Leülök. De te is ülj le, aztán mondd el, mi folyik itt. Csak először, légy szíves, öltözz fel, ki kell szellőztetni, nincs itt semmi levegő.

Szót fogadott, a vállára dobott egy pulóvert, megkötötte elöl az ujját, én pedig sarkig kitártam az erkély ajtaját. Az erkélyen ugyanaz a rettenet fogadott: a padlón mindenféle kacat és szemét hevert, a korlátnak döntve pedig egy szép kék cserépben ott árválkodott egy kékre díszített karácsonyfa, gondolom, az idei.

Leült Karinocska, aztán reszkető kézzel matatni kezdett a cigarettásdobozok között, a dobozok pedig mind másfajták voltak! Látom ám, hogy szeretne beszélni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Úgy döntöttem, hogy segítek neki, és magam kezdtem el a beszélgetést:

- Hogyhogy minden cigarettásdoboz más? Várj csak, kitalálom! Te nem is dohányzol, csak most ettől az óriási bánattól jutott eszedbe, hogy cigarettával nyugtatgasd az idegeidet. Csakhogy a cigarettafüst nem hozta el neked a várt nyugalmat, csak a hányingert és a torokköszörülést, ezért sorban próbálgatod, keresed a megfelelőt, ami nem túl undorító. Így van?

- Í-í-gy! - mondta Karinocska, és csodálkozó, dagadt szemeit rám meresztette.

- Na, akkor megmondom neked előre, hogy sem a bor, sem a cigaretta nem hozza el neked a megkönnyebbülést, ne is reménykedj. - Körülnéztem, és az egyik szemetes kosárban megláttam egy gyógyszeres dobozt, melynek "Mély álom" volt a felirata. - Az altató sem segít. Nem csak ez hatástalan, ami gyógynövényes, hanem a másik is, amit csak receptre kapsz. Csak nem akartad magad megmérgezni ezekkel a gyógynövényekkel? Miért hallgatsz? Hány dobozzal ittál meg, valld be!

- Tízzel...

- Na és mi lett az eredménye?

- Átaludtam egy napot, aztán fejfájással ébredtem.

- A látásod rendben volt? Nem hánytál?

- Nem.

- Akkor könnyen megúsztad. Hiszen az Aspirin is méreg, ha sokat veszel be belőle. Remélem, többet nem gondoltál a halálra.

- De gondoltam. Most is gondolok, éjjel és nappal. Azért iszom, hogy ne gondolkodjak, de nem megy. Meg akarok halni, Nyina néni! Csak ez az egy megoldás maradt: meg kell halnom! Hiszen maga ápolónő volt, ugye? Biztosan látott öngyilkosokat!

- Ajaj, láttam! Még többet láttam a ravatalozóban, bár ne láttam volna!

- Akkor hát maga mondja meg, hogyan lehet elmenni ebből az életből félelem és fájdalom nélkül, és hogy a halál után se várjon semmilyen borzalom.

- Kislányom, az öngyilkosság mindig borzalmas, annál nincs rosszabb. Félelem nélkül pedig nem lehetséges, erről még beszélni is kár. Gondold el, csak az előkészületek milyen szörnyűek, bele lehet bolondulni.

- De ha az élet egy kínszenvedéssé változott, csak van belőle valami kiút?

- Nem semmi kis kiutat találtál magadnak! Na jó, majd később beszélünk a halálról, most inkább azt mondd el, hogy mi történt veled?

El is mesélte. Maga persze már szintén élt egy pár évtizedet... Tudja: csak a fiatalok gondolják, hogy egyedül az ő szerelmi történetük különleges. Mi viszont tudjuk, hogy csak a boldog történetek különböznek egymástól, a boldogtalanok mind ugyanarra az öt forgatókönyvre íródtak, mint a szappanoperák.

Tessék? Nem tudja? Jaj, hát ez meg hogy lehet, kedvesem? Na, akkor hallgassa. A legegyszerűbb forgatókönyv, a parázna: megszerette - beköltözött, kiábrándult - elköltözött. A második sem túl bonyolult, a házasságtörő: vagy a férfi nős, vagy a nő van férjnél, vagy mindketten házasok, így csak kínozzák feleslegesen magukat is, másokat is. Főleg a gyerekeket. A harmadik forgatókönyv a be nem teljesült szerelem. A folytatás itt csak a szerelmesen múlik: a beteljesületlen szerelem lehet szenvedélyes, lehet csendes, lehet erőszakos, de lehet szerény is - ez utóbbi a legveszélytelenebb és a legdiszkrétebb. A negyedik forgatókönyv: szeretik egymást, de van valami akadálya a szerelmüknek. Ez egy ideiglenes állapot, vagy az akadály múlik el, vagy a szerelem. Az ötödik forgatókönyv a parazita szerelem, ez a legveszélyesebb, és ez az előző néggyel is kombinálódik. Lehetséges, hogy van hatodik forgatókönyv, de én még nem hallottam róla, és a tévében sem láttam még. Nos, a Karinocskánk az egyes számú forgatókönyvet kapta - a leggyorsabban lezajló, vagy mondjuk egyszerűbben, a parázna, testi szerelmet. Meglátták egymást a galambocskák, fellángoltak, és gondolkodás nélkül átadták magukat a szerelemnek. Ahogyan ez szokás, a nő fejében a következő gondolatok vannak: most még csak szeretjük egymást, azután összeházasodunk. A férfi fejében más van: most szeretjük egymást, aztán ha nem, akkor szétköltözünk. Ha ezek a gondolatok nem a fejekben vannak, hanem a szívekben, vagy akár lentebb, akkor is pontosan így fogalmazódnak meg. Egy éve ismerkedtek meg, egy hónapra rá beköltözött Karinához, egy hónappal ezelőtt pedig kiköltözött minden holmijával együtt, és ismeretlen helyre távozott. Ha ismernénk a helyet, ahová távozott, akkor más lenne a mese vége... Hogy érti, hogy mi lenne? Akkor nem az öngyilkosságon gondolkodna, hanem azon, hogy hogyan szerezze vissza szökött szerelmét, terrorizálná annak ellenére, hogy ezek a szökevények jellemükből adódóan nem szoktak visszatérni. Magát is, és őt is kikészítené az üldözéssel, és végül vagy beletörődne a dologba, vagy beleszeretne valaki másba, vagy eljutna akár a klinikáig. Persze fenyegetőzhetne még öngyilkossággal is, de hát ez már nevetséges lenne - mindenki tudja, hogy a ilyenkor nem a halált szokták várni, hanem hogy a volt szerető ijedtében vagy sajnálatból visszatérjen. Igaz ugyan, hogy néha az ilyen próbálkozások is halállal végződnek - túllőnek a célon a szerencsétlenek. Ez olyan, mint a színházban vagy a moziban: ha valaki nagyon erősen gondol a szívrohamra, a végén még tényleg infarktust kaphat. Nem, sajnos, Karina mindent komolyan átgondolt, teljes magányban. Miután az altató nem használt, az erkélyen kezdett gondolkodni.

- Mit gondol, Nyina néni, ha kiugrok az erkélyről, akkor biztosan meghalok? Mégiscsak a tizenegyediken lakom...

- Hogy biztosan-e? Hát persze. Szilánkokra törnek a csontjaid, szétszakad a tested, és az agyad is jó erősen szétloccsan az aszfalton! Csak az a baj, hogy semmi értelme - a bánatodtól akkor sem menekülsz, nem fogsz tőle megszabadulni.

- Hogyhogy nem szabadulok meg, ha egyszer az agyam szétloccsan?

- Miért, neked az agyad fáj? Nem a lelked?

- A lelkem, Nyina néni, kibírhatatlanul fáj a lelkem!

- Beszélsz itt össze-vissza, hogy kibírhatatlanul! Fájdogál még egy darabig, aztán megnyugszik. Minden elmúlik, gyermekem, az idő mindent meggyógyít. Időnk pedig van sok: itt az egész földi életünk, azután pedig az örökkévalóság! Tudod, hogy a lelked halhatatlan. Na de a földi élet is jó hosszú, és egyáltalán nem mondhatni, hogy állandó: ma esik és viharos szél fúj, holnap meg kisüt a nap, és ismét minden rendben lesz!

- Nekem már soha semmi nem lesz rendben!

- Hát igen, ha öngyilkos leszel, akkor biztosan semmi jó nem fog már veled történni. Azt gondolod, hogy ha megölöd magad, akkor a problémáid fogják magukat, aztán valahová eltűnnek?

- Hát igen. Hiszen csak megszűnik ez a mérhetetlen fájdalom?

- Még mit nem! A fájdalmad is, a bánatod is, minden megmarad. Csak a földi életed során tudsz mindent jóra változtatni, utána már semmi esélyed, az biztos!

- Hogy érti ezt, Nyina néni?

- Na figyelj: ahogyan a halál ér, abban az állapotodban maradsz az egész örökkévaló életedben. Olyan ez, mintha befagyasztanád a bajodat magaddal együtt, vagy mintha cementbe esnél, ami megkötne ezzel a bánatoddal együtt. Tudod-e, kislányom, miket éltek át, és miket mesélnek azok az öngyilkosjelöltek, akiket az orvosok megmentettek?

- Nem tudom. Mesélje el!

Elmeséltem neki, milyen borzalmakat éltek át ezek az öngyilkosok élet és halál között lebegve, és miket hallottunk tőlük mi, az ápolók és a többi beteg is. Még az ellenségeimnek sem kívánnám! Nem, magának nem mondom el, egy egészséges lelkű embernek semmi szüksége rá, hogy ilyenekről tudjon. Inkább azt hallgassa meg, hogy az elbeszéléseim után mi történt Karinocskával!