Kihez hasonlítsam magamat, aki le akarom győzni a gőgömet? Hasonló vagyok az emberhez, aki kezeivel akar elmozdítani egy hegyet. Minden tudásomat latba vetem, teljes erőmmel nekifeszülök. Látom, hogy nem teljesül a kívánságom - a hegy szilárdan áll -, mégsem adom fel. Látom erőfeszítéseimben a gyengeséget, tehetetlenségemben sírok, azon szomorkodom, hogy amit elterveztem, megvalósíthatatlan. A csüggedés elsötétíti elmémet, a lustaság megbilincseli testemet, a reménytelenség összeszorítja szívemet. Minek ez az egész - mondják nekem -, senkinek nem kell a fáradozásod. Kell, mondom könnyek közt, kell, hiszen Maga Isten segít nekem!

Miért van az, hogy azok a szavak, amiket tegnap még meg sem hallottam, ma úgy megrendítenek nagyságukkal és bölcsességükkel, hogy legszívesebben örökre megőrizném őket a szívemben. Szívem változása ennek az oka. Tegnap még jeges volt, ezért a választékos vagy szigorú dolgok késztették bámulatra. Ma a szívem olvadó hó, amely a fénynek és a melegnek örül. Mi történik hát a szívem legbelsejében, ahová sem a szemem, sem az elmém nem lát be? Szívemben - mint ahogy a nap felkel és lenyugszik - újra és újra megszületik és meghal a bűnbánat.

Félelmetes meglátni magunkban azt, hogy bármilyen nagy bűnt készek vagyunk elkövetni. Ez a mélység, ez a pokol szakadéka, ez az örök szenvedés és a halál. Mindig látnunk kell ezt, és szüntelenül kérni a segítséget és az irgalmat.

Élek, de csak felszínesen őrzöm meg hűségemet, Isten irgalmának segítségével. Isten azonban látja gyengeségemet, és nem engedi, hogy a körülmények és nehézségek erőmön felül kerekedjenek.