Carl az ablakhoz ment, és mindkét kezével megragadta az ablakpárkányt. Aztán zavartan körülnézett, és azt mondta: – Valamitől félek...

– Gyerünk, Carl, mozdulj az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – mondta Jacob atya, és keresztet vetett Carlra meg az ablakra. – Ámin!

Mindenki megdermedt. Carl megnyomta az ablakpárkány szélét, és a párkány lassan mozogni kezdett a keze alatt, és a keretek közötti acélpajzs ugyanilyen lassan emelkedett. Egy kattanás, és a pajzs eltűnt. A pajzs alsó széle fehér volt, és a keretek között felül egyáltalán nem látszott.

Mindenki tapsolt, és boldogan beszélgettek.

– Tessék, ez a probléma is megoldódott – mondta az orvos. – Szép munka, Carl!

– Egyébként – mondta Leonardo a másik ablaknál állva –, ha az ablakpárkány ki van húzva és a redőny le van eresztve, a rés, ahol a párkány ki van húzva, úgy működik, mint egy ventilátor: próbáld ki!

– Télen nem lesz huzat? – mondta Martha aggódva, és az ablakpárkány felé mutogatott.

– Biztos vagyok benne, hogy ezek a nyílások össze vannak kötve a ház fűtésével – mondta Leonardo. – Bizonyára nemcsak tisztítják a levegőt, hanem melegen is tartják azt.

– A nagyapám ötlete volt! – mondta Szandra, aki már nem tudott uralkodni magán.

– Ki volt a nagyapád?

– Iliász Szakkosz volt a neve.

– Kasszandra! – kiáltott fel Lancelot, miközben tolókocsijával feléje igyekezett.

– Szandra, te vagy az! – kiáltotta Jenny, és Lancelotot megelőzve Szandrához szaladt.

– Persze, hogy én vagyok. Talán Leonardo és én nem mutatkoztunk be? – csodálkozott Szandra, és egy lépést hátrált. De Jenny utolérte, megragadta a kezét, és csak ismételgette:

– Szandra! Te vagy Szandra! Megölelhetlek, kedvesem?

– Ha akarsz. Nem tartom a "két kinyújtott kar" szabályát. De miért ez a hirtelen izgalom, Jenny?

Lancelot is odaért hozzájuk, és a ruhája szegélyénél fogva félrelhúzta Jennyt.

– Király barátom, menj arrébb! Hadd öleljem meg én is a mi drága Szandránkat! És mindkét oldalról megölelték.

– Mondd meg neki te, Lance! – Jenny zokogott.

– Te vagy Kasszandra Szakkosz – mondta Lancelot hangosan és ünnepélyesen, és ujjával Szandra felé mutatott.

– Igen, Kasszandra Szakkosz vagyok. Vagyis most már Kasszandra Bensi, mivel amott annak a férfinak a felesége vagyok – mondta Szandra, Leonardóra mutatva. – De miért izgatott fel ez titeket ennyire?

– Te vagy Kasszandra Szakkosz, én pedig Sir Lancelot, a Tó lovagja, Jenny pedig nem más, mint maga Arthur király, Camelot ura, a Realitás Öreg Várának megalkotója. Hát ezért!

Szandra zihált, és ugyanilyen lelkesen vetette magát a lány és Lancelot karjaiba. Mindannyian nevetésben törtek ki, és valami teljesen abszurd dolgot kiabáltak:

– Őrült medve! Sárkányok foglyul ejtője! A tündérgyerek!

A többiek távol álltak, és semmit sem értettek. Végül mindhárman megnyugodtak.

– Istenem, de régen volt már – mondta Szandra. – Mostanában alig gondoltam Camelotra, a Realitásra és a romantikus időtöltéseinkre. De tudod, borzasztóan örülök, hogy legalább két régi barátomról kiderült, hogy a realitásban – mármint az életben – igazi emberek! Úgy értem, a valóságban! Annyira össze vagyok zavarodva... Kitalálod, hogy ki Jenny és ki Lance, Leonardo?

– Természetesen. Soha nem látogathattuk meg veled az Óvárat, és örülök, hogy mégiscsak találkozhattam a bölcs Artúr királlyal és a vitéz Sir Lancelottal, a Tó lovagjával. És méghozzá ilyen körülmények között! Szóval tényleg ez a csinos, vörös hajú lány volt a királyotok?

– Aranyhajú – javította ki Jenny –, Logrisban minden vörös hajú lány kizárólag aranyhajú.

– Szandra, Arthur és én tartozunk neked egy bocsánatkéréssel – mondta hirtelen komolyan Lancelot.

– És ugyan miért? – lepődött meg Szandra.

– Elfelejtetted? Egyszer pénzt kértél tőlünk, hogy el tudj menni a beteg nagymamádhoz, és mi elutasítottunk. Nos, Szandra, tudd meg: Arthur király és én is majdnem olyan szegények voltunk akkor, mint most; alig volt elég a pénzünk, hogy befizessük a Realitás havi díját. De sajnos túlbonyolítottuk az ügyet, és szégyelltük bevallani.

– Ugyan már, barátaim, akkor még semmit sem tudtunk egymásról, köztünk volt a Realitás, annak minden szabályával és előítéletével együtt!

– Ez igaz – mondta Jenny, átkarolva Lancelot vállát. – Ha Lancelot nem menekül el a Realitás elől, és én nem megyek utána, nem találtunk volna egymásra. Micsoda bolondok voltunk, elképesztő! Legendákat találunk ki magunkról ahelyett, hogy megismertük volna egymást, és elmondtuk volna magunkról az igazságot. Milyen jó barátok lehettünk volna! Például te, Szandra, azt sem tudtad, hogy Lancelot apja a nagyapáddal együtt halt meg az Athoszon; ő akkoriban egy norvég mentőhajón szolgált.

– Ismerték egymást?

– Talán. De ezt most már nem fogjuk megtudni.

– És milyen nehéz volt meggyőznöm Artúr királyt, hogy a kommunikátoron keresztül beszélgessünk! – mondta Lancelot.

– Igen... Mondd csak, Szandra, miért alakította a nagyapád a házát bevehetetlen erőddé? Előre látta a mostani eseményeket?

– Általában előrelátó volt. Amikor a nyugati világ egyesítése a nemzetközi terrorizmus elleni harc ürügyén megkezdődött, rájött, hogy a globális egyesülés helyett az emberiség kettészakadása következik be, és mindennek a harmadik világháború lesz a vége. Ezt a házat a Katasztrófa legelején építette, hogy a családunk túlélhesse az elkövetkező nehéz időket.

– Szandra, vannak még hasznos titkok a házban? – kérdezte Carl és szemei a kíváncsiságtól csillogtak.

– Ha gondolod, lemehetünk a pincébe, és megnézhetjük: van még két ajtó, amit még nem nyitottunk ki. Persze csak ha Sir Lancelot megengedi.

– Te vagy itt a ház úrnője, Szandra.

– Á, dehogy! Én csak vendég vagyok, és Leonardóval holnap vissza kell mennünk.

– Nem akarsz itt maradni velünk?

– Erről szó sem lehet, Lance, mert otthon vár a nagyi és a lányunk, Sofia.

– Milyen kár... És van elég ételük? Talán amit nekünk adtál, azt nekik szántad?

– Ó, ne aggódj! A nagyi és a dédunokája semmiben nem szenvednek hiányt.

– Tényleg vannak még ilyen helyek a Földön? – sóhajtott Martha. – Emlékszem a nagymamádra, Szandra. Más falubeli asszonyokkal együtt jöttem segíteni neki a kertben. Jelizaveta asszony megengedte, hogy száraz fát, gombát és bogyókat gyűjtsünk az erdejében. Aztán hirtelen eltűnt, és néhány arrogáns ember, a Család tagjai telepedtek le a házban. A híd bejáratánál lévő kapunál mindig őrök álltak, akik nem engedtek be senkit a kastélyba vagy az erdőbe. A sáskainvázió és az oroszok űrbéli villámgyőzelme után hirtelen eltűntek. Újra elkezdtem az erdőbe járni, és egy nap láttam, hogy a ház újra életre kelt. Lancelot volt az a barátaival meg a gyerekekkel. Hoztam nekik néhány zöldséget, és sóra akartam cserélni, de kiderült, hogy nincs mit cserélniük. Megkedveltem az új szomszédaimat, így elkezdtem ide járni.

– Hogy minden alkalommal hozzon valamit a gyerekeinknek – tette hozzá az orvos.

– Amíg volt mit hozni. Önök is etettek engem, amikor csak volt mivel. Rendben, kimegyek a konyhába, és megnézem a villanytűzhelyet. Micsoda vacsorát fogok főzni ma este!

– Ne vigye túlzásba, Martha! – figyelmeztette az orvost. – Nagyon veszélyes a gyermekeket egyszerre túletetetni fehérjetartalmú ételekkel. Nincs szüksége segítségre? Például meg tudnám hámozni a zöldségeket.

– Elég lesz a női kéz – mondta Martha. – A férfiak több rendetlenséget okoznak a konyhában, mint hasznot. A jó, egészséges étel nem árthat egy gyereknek sem – mondta Martha, és ezzel visszavonult a konyhába.

– Ez van! – tárta szét az orvos a kezét. – Még orvosi kérdésekben sem vitatkozom Martával. Megyek, és elmondom a fogolynak a híreket. Mi itt örülünk, ő meg szegény ott fekszik lent egyedül.

– Én is szívesen megnézném Iliász Szakkosz rejtekhelyeit – mondta Lancelot. – Azt mondtad, Kasszandra, hogy van egy lift is a házban. Talán most már működik, így én is lemehetek a pincébe. És egyébként hol van ez a lift? Nem találtunk semmi ilyesmit a házban.

– A konyhában. Csak arra használták, hogy élelmiszert hozzanak fel a pincéből. Nagyon egyszerű szerkezet, tulajdonképpen egy nagy szekrény, de a tolókocsid elfér benne. Irány a konyha, Lancelot!

Kiderült, hogy Martha a felvonófülkét már átalakította tűzifaszekrénynek, és deszkadarabokkal, a kertből gyűjtött bozótfával és parkettadarabokkal tömte meg. Először a liftet kellett kipakolni, és a fát a konyha sarkába vinni. Martha felajánlotta, hogy azonnal el is viszi a fáskamrába, mert a konyhában már nem kell a fa.

– A parkettát külön rakja le – mondta Lancelot. – Megjavítjuk a tönkrement padlót.

Miután kipakolták a fát, Lancelot tolókocsija szabadon befért, és Jennyvel együtt leereszkedtek a pincébe. Szandra, Leonardo, Carl és dr. Wergeland a lépcsőn mentek. Az orvos útközben otthagyta őket, és befordult a kazánházba, hogy meglátogassa a foglyot.

A jelszó a széles, kétszárnyú ajtónál még nehezebbnek bizonyult, mint az első. Először ugyanaz a kérdés következett, mint az elsőnél: "Mondja ki hangosan és érthetően a ház építőjének nevét." – Iliász – mondta Szandra.

– "A válasz helyes. Adja meg az unokája nevét." – Kasszandra.

– "A válasz helyes. Hogy hívta ő maga a saját unokáját?" – Szandra... "Rossz válasz." – Ja! Sandrigliona! – "Rossz válasz." Szandra összezavarodott. Leonardo segített neki:

– Azt mondtad: "Ja! Sandrigliona." Mond újra, de "Ja'" nélkül. Szandra hangosan és érthetően kimondta: – Sandrigliona! – "A válasz helyes. Lépjen be." Egy kattanás hallatszott. Az ajtó középen szétvált, és a falakba húzódott. Előttük felgyulladt egy lámpa, és egy régimódi szupermarket tárult a szemük elé. Előttük egy alacsony mennyezetű, masszív betonoszlopokon nyugvó helyiség volt, tele fémállványokkal, amelyeken rengeteg konzervdoboz, mindenféle doboz, zsák, üveg volt...

– Ez igen! Ez már készlet! – Carlnak még a lélegzete is elakadt a csodálkozástól.

– A nagyapád, Szandra, milliomos volt?

– Milliárdos – pontosított Szandra.

– Akkor már értem... És ez mind étel?

– Nem tudom, Carlusha. De miért állunk itt? Menjünk be és nézzünk körül.