Munkatábor vs. karantén

Amióta többet vagyunk bezárva, sokan írnak arról, hogy hogyan próbálják kihasználni azt az időt, ami felszabadult a számukra. Tanulnak, elolvasnak olyan könyveket, amikre eddig nem volt idejük, másképp főznek, nagytakarítanak. 

Aki számára ez a bezártság nehezebb, fárasztóbb, mint az eddigi élete, gyakran bosszankodva olvassa ezeket az írásokat. (Ha jut ideje elolvasni.) Bevallom, a tavalyi karantén alatt én sem értettem, hogyan lett valakinek több ideje, mert nálunk az egész család időhiányban szenvedett. 

Egy idő után azonban nem ez válik a legnagyobb kérdéssé, hanem az, hogy van-e annyira gazdag a belső világunk, hogy "eltartson bennünket". Egyre kevesebb a külső inger, már nincs iskola, csak online oktatás, nincsenek baráti összejövetelek, és minden egyes nap egyre borzasztóbb híreket hallunk. Ezeket fel is kell tudni dolgozni, el kell fogadni, a gyerekeinknek meg kell magyarázni. 

Talán élesnek tűnik a váltás, de a szovjet munkatáborok világa jutott eszembe, pontosabban egy érdekes történet, amit arról hallottam, hogyan tudja a gondolkodó ember, az érző ember átvészelni az ingerszegénységet, a fogvatartottak esetében pedig ezen felül a testi-lelki megpróbáltatásokat. A munkatáborokba a szovjet forradalom után rengeteg értelmiségi ember került, az intelligencia krémje, az elit. És ezek a tudósok, professzorok, tanárok, orvosok konferenciákat szerveztek a munkatáborokban, a haláltáborokban. Beosztották, hogy melyik este ki és milyen témában tart majd előadást. És a halál árnyékában, fizikailag elgyötörve is azzal foglalkoztak, hogy a szellemet táplálták. 

Nem lehet az ő szenvedéseiket és félelmeiket összehasonlítani a mi szenvedéseinkkel és félelmeinkkel. Tisztelettel és csodálattal gondolok rájuk, és igyekszem tanulni tőlük!