Júlia Voznyeszenszkaja: Kasszandra útja avagy kalandok a makarónival

Fordította: Lepahin Marina

226 oldal

A nap közepére a feszültség elviselhetetlenné vált, és pihenőt kértem. Jevdokija anya nem vitatkozott.

- Tudja mit, kicsit megállunk, maga aludjon egyet, aztán haladhatunk tovább. Ha délután nem romlik tovább az út, akkor este teljes értékű pihenés és meleg étel vár minket.

- Vége lesz a hegyeknek? - kérdeztem örömmel.

- Nem, még magasabbak lesznek, de lesz ott egy kis falu, ahol egy kis ortodox közösség munkálkodik. A kolostorunk jó barátai, náluk megpihenhetünk.

- Francia vagy spanyol közösség ez?

- Oroszok. Van egy kis templomuk, ha sietünk, odaérünk az esti szolgálatra.

- Drága, szentéletű, jótevő anyám! Másra sem vágyom! Nem aludhatnék inkább egyet a melegben?

- Dehogynem! Jól berendezkedtek, olyan jól, hogy talán a végsőkig kitartanak ott, ha meg nem találják őket hamarabb.

- Minek a végéig?

- A világ végéig, természetesen.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Hümmögtem egyet, és kikapcsoltam a motort. Nem szálltunk ki az autóból, hogy ne veszítsük el az összegyűjtögetett meleget. Jevdokija anya elővett egy kávéstermoszt - a harmadikat és egyben utolsót -, a szendvicseinket, és megebédeltünk. El akartam aludni, de sehogy sem sikerült.

- Jevdokija anya! Meséljen valamit ezekről az emberekről, akiknél megállunk! Kik ők, hogy kerültek ide a hegyekbe, és kitől akarnak megmenekülni a végsőkig?

- Szívesen mesélek, hiszen mindnyájukat nagyon szeretem. Összesen húszan vannak, a gyerekeket is beleszámítva, és Olga anya vezeti őket.

- Ő is szerzetesnő?

- Nem. Azért hívja mindenki Olga anyának, mert ő a főnök, és mellesleg van hét gyereke. Az egyik fia ortodox pap lett, Antonyij atya.

- És hogy került az orosz Olga Spanyolországba?

- Nagyon egyszerűen: férjhez ment egy Oroszországban dolgozó spanyolhoz, az meg elvitte magával Barcelonába. Hét gyereket szült, és mindannyiukat ortodox hitben nevelte. Segített a barcelonai orosz ortodox templom megépítésében, és a gondnoka volt egészen addig, amíg nem foglalták le a templomot. Mint mondtam, a legidősebb fia pap lett, a legidősebb lánya pedig szerzetes nővér. Ő nálunk lakik, és Vássza nővérnek hívják. Még a Katasztrófa előtt jó pár évvel Olga rábeszélte a férjét, hogy vegyenek egy házat a hegyekben, hogy a gyerekek friss levegőt szívjanak nyaranta. A földrengés a falu összes házát elpusztította, kivéve ezt az egyet. Amikor Spanyolország a Messz uralma alá került, Olga férje letette neki az esküt és elfogadta a pecsétet. Olga felpakolta a gyerekeket, és elutazott velük a hegyekbe, a férjének pedig hagyott egy üzenetet, hogy a hazájába utazott vissza: valóban többször próbált visszajutni Oroszországba, de ekkor elkezdődött a háború, és ez teljesen lehetetlenné vált. Lehetséges, hogy a férje rátalált volna, de elment a háborúba, és nem tért vissza.

- Hogy lehet, hogy egy egyszerű személyi kód miatt elhagyta a férjét, és elszakította a gyerekeket az apjuktól? Nem értem!

- Krisztus és Antikrisztus, ez a két pólus választja szét a világot.

- Ezt meg hogyan értsem, Jevdokija anya? Például én tökéletesen lojális bolygólakó és messzhitű vagyok, van személyi kódom, és azzal együtt minden világpolgári jogom és kötelességem. Nagymama Krisztusban hisz, de szeret engem, megbízik bennem, és szinte sohasem szoktunk vitatkozni. Csak nem azt mondja, hogy nagymama rossz keresztény, hogyha továbbra is szeret engem, és nem akar elszakadni tőlem?

- Amennyire én tudom, már volt rá kísérlet, hogy elválasszák magukat egymástól, de ez nem sikerült. Jelizaveta Nyikolajevna nagyszerű keresztény. Maga azonban, Szandra, nem valami erős messzhitű.

- Na ide figyeljen! - felháborodásomban ugrottam egyet, a fejem meg egy hatalmasat koppant a fülke tetején. Rögtön nőni kezdett a dudor, a haragom meg elpárolgott. Megdörzsöltem a fejemet, ahol beütöttem, aztán legyintettem egyet:

- Üsse kő, Jevdokija anya! Hagyjuk az ideológiai nézeteltéréseinket az utazás végére. Leadjuk a makarónit az igumeniának, aztán majd vitatkozunk.

- Nagyon jó lesz így, megbeszéltük - énekelte Jevdokija anya hamiskás mosollyal a szája szegletében. - Követ említett? Hozzak egy hideg követ, amivel lehűti a dudort?

- Még csak az hiányzik! Hogy az agyamat is lefagyassza!

- Ebben az esetben szerintem aludnia kellene egy kicsit!

- Nincs kedvem. De még vezetni sem tudnék. Inkább csak üldögélek, pihenek egyet.

- Akkor viszont elmesélhetné a gyerekkorát, ahogy megígérte.

- Tényleg érdekli?

- Nagyon!

- Akkor hallgassa!

Mindent elmondtam, amire emlékeztem, és amit a nagymama elbeszéléseiből tudtam: a családomról, a gyerekkoromról, a szociális átnevelő intézetről, és az anyámmal és nagymamámmal való kapcsolatról. Nagy meglepetésemre Jevdokija anya, aki nagy együttérzéssel hallgatott, hirtelen ugyanilyen együttérzéssel megsajnálta az anyámat.

- Én is sajnálom őt - mondtam -, mindig is sajnáltam. A létezése azonban üres és felesleges volt, amiért aztán jól meg is fizetett.

- Nézze, maga nagyon szigorúan ítélkezik az édesanyja felett - válaszolta. - Ez annál is furcsább, mivel maguk kollégák.

- Kollégák?! Jevdokija anya, valamit nem értett: az anyám színésznő volt, filmekben szerepelt, én pedig a Realitásban dolgozom. Ez nem ugyanaz.

- Gondolja? Persze, a mozi és a színház nem tudták olyan mértékben lekötni és elnyelni az emberi lelkeket, mint ez a Realitás, de gyakran törekedtek ugyanerre. A maga szegény édesanyja később is, amikor már nem volt mozi és színház, a saját, kitalált világában akart élni, mert nem mert szembenézni a valóságos élettel. Nem szokott hozzá a fájdalomhoz és a szenvedéshez, ezért nem volt türelme és bátorsága tovább élni. Szegénykém, a létező legsúlyosabb bűnt követte el Isten ellen: odadobta a lába elé az Ő ajándékát, az életét.

- Az eutanáziáról beszél?

- Igen, ez egy félelmetes bűn.

- Akkor miért engedi meg a törvény?

- Van, hogy a törvénykezések akár bűncselekményeket is támogatnak, de bűnöket nagyon gyakran. Maga rászánná magát az eutanáziára egy súlyos betegség esetén?

- Amíg él a nagymamám, azt hiszem, nem: túl nagy csapás lenne számára. De ha egyedül maradnék, akkor persze. Minek tűrjünk, ha nem muszáj?

- Tudja, hogy a mai ember számára miért nem képvisel értéket az élet? Mert azt gondolja, hogy az csak az ő tulajdona.

- Nagymama úgy tartja, hogy az élete Istené, és nem az övé. Maga is így gondolja?

- Igen, persze.

- És maga sem szakítaná meg az életét, ha már elviselhetetlen lenne?

- Azt hiszem, az öngyilkosság gondolata eszembe sem jutna.

- Miért?

- Például maga azt mondja, hogy nem dobná el az életét, hogy ne okozzon fájdalmat a nagymamájának. Miért?

- Mert nagymama úgy szeret engem, hogy az élete részévé váltam. A halálom azt jelentené, hogy meggyilkolom az életének ezt a részét.

- Akkor ez bűntett lenne vele szemben?

- Kétségkívül.

- Nos, Isten még jobban szereti magát, a teremtményét, mint akár a nagymamája. Ha megölné magát, nem csak Neki okozna fájdalmat, hanem magát is megfosztaná attól a lehetőségtől, hogy megismerje őt.

- Miért? Hiszen ha a maguk - már megbocsásson - legendáiban hiszünk, akkor azt kell feltételeznünk, hogy nem a halandó test a lényeg, amit eldobunk az eutanázia segítségével, hanem a halhatatlan lélek!

- Az öngyilkos lelke elszakítja magát Istentől, a sátán tulajdonába kerül, és az örök halál állapotába merül. Ahogyan Isten az örök élet, úgy a sátán az örökké tartó halál. Az öngyilkos nem hajlandó eltűrni az ideiglenes szenvedéseket, és úgy gondolja, pontot tesz az ügy végére. A valóságban viszont ebből a pontból indul ki az az egyenes, ami a borzalmas öröklétbe vezet, és ez az egyenes annak a bizonyos pontnak az állandó ismétlődéséből áll, amelyiken az a szerencsétlen ember meg akart állni. Az öngyilkos örökké haldoklik...

...Az istentisztelet szomorú volt és végtelennek tűnt. Sokat énekeltek, de még több volt a felolvasás. Így töltöttünk pár hosszú éjszakai órát, majd Rufina anya elment a sztaszidionok mellett, és egyenként megérintette egy-két nővér vállát. Ők pedig sorban kimentek a templom közepére és földig borultak - először az oltár felé, azután a mátuska felé, aki újra az igumenia helyén állt, végül az összes többi anya és nővér felé.

Mindenki meghajolt válaszul, még én is. Tudván tudtam - nagy a valószínűsége annak, hogy nem látom őket többé. Azután sorban odajárultak a mátuskához, aki egy-egy kis ikont nyújtott át mindegyiküknek. A legidősebb szerzetesnők ezután ikonnal a kezükben, csendesen sírva vánszorogtak ki a templomból. Vándorútra indultak...

Odajött hozzám Lara:

- Nem gondolta meg magát, itt marad a kolostorban? - kérdezte suttogva. - Én az utolsó autóval megyek, még van ideje gondolkodni. Akkor én maradnék itt a kolostorban, hiszen régóta készültem erre.

Csak ingattam a fejem.

Körülbelül egy óra múlva a templomban megjelent Ljosa bácsi. Odament az igumeniához, lehajolt hozzá, csendesen mondott neki valamit és azonnal kiment. Rufina mátuska halkan körbement a templomban, és most újabb csoport nővér búcsúzott a földre borulva, ezúttal is az idősebbek. Velük ment Larisza anya, Alonia anya, Anna anya... Nem lesz már nekem maszatos, édes sárgarépám a veteményesből, sem házi savanyú uborkám, és senki sem hegedül majd nekem... De hát hová mennek majd? Hiszen oly esetlenek, szentek, gyámoltalanok!

Az istentisztelet folytatódott, a nővérek kisebb csoportokban mind eltávoztak. Elmentek az énekesek a kórusból, elment Daria nővér, és a legfiatalabb - Vássza nővér. Azután kijött az oltárból Alexandr atya, a mátuska pedig lelépett igumeniát megillető helyéről. Meghajoltak egymás előtt, előttem és Jevdokija anya előtt - rajtunk kívül senki sem maradt a templomban. Viszonzásul mi is meghajoltunk. A mátuska és Alexandr atya kimentek, Jevdokija anya pedig járni kezdte a templomot, hogy eloltsa a gyertyákat.

- Adja ide nekem a kulcsot, Jevdokija anya, én majd eloltom a gyertyákat és bezárom a templomot - mondtam hozzálépve -, maga nyugodtan induljon el. Hiszen a mobilkán megy, ugye?

- Hálásan köszönöm! - válaszolta, miközben átadta nekem a kulcsot - Igen, én viszem mátuskát és Alexandr atyát a szentségekkel. Megyek is, és beültetem őket.

Nagyon szerettem volna igazán elköszönni tőle, de nem tehettem, nehogy gyanút fogjon. Így hát fogtam a kulcsot, és oltogatni kezdtem a gyertyákat.

Odalépett hozzám Ljosa bácsi.

- Készen állsz?

- Igen.

- Akkor hát maradj, Isten nevében - nyújtotta a kezét. Megszorítottam, ő pedig így szólt: - Mostantól ne mutatkozz! A nővérek azt fogják gondolni, hogy a mátuskával utazol, a mátuska pedig - hogy a dzsippel szállítalak. Aztán, mivel csoportokban viszem majd őket egyik rejtekhelytől a másikig, a teljes kolostor csak Olga anyánál fog összegyűlni. Na, akkor kell majd gyónnom az igumeniának! Az úton senki sem veszi majd észre, hogy eltűntél, kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál.

- Világos...

- Ne szomorkodj itt egyedül. A garázsban hagytam horgászbotokat, tudsz horgászni. Jobb lenne, ha a mi házunkba költöznél, ott melegebb van, és Lara készített neked egyet s mást. Szóval ne felejtsd - két hét múlva jövök érted! Tarts ki, Szányka! - megveregette a vállamat, és elindult az ajtó felé. Eloltottam az utolsó gyertyákat, és csendesen kimentem a templomból. Megálltam a fal mögött egy sűrű bokor árnyékában, hogy ne látszódjam a kapunál álló autó felől.

Pár perc múlva mindkét autó kigurult a kapun, és én egyedül maradtam a kolostorban. Nem éreztem félelmet - csak szomorúságot. A tudatom legmélyén azonban - mint egy kisegér - ott rejtőzött a gondolat, hogy a parkban lehetnek idegenek, hiszen figyelték Leonyida nővért is. A templom színes üvegablakai most sötétek voltak, de a tornyos házban minden ablak meleg fényt árasztott: úgy tűnt, hogy minden cellában maradt egy pislákoló gyertya az ikonok előtt. Az éjszaka már a vége felé közeledett, keleten már világosodott az ég alja. Ásítottam és nyújtózkodtam egy nagyot, majd elindultam, hogy aludjak egyet a zarándokok számára fenntartott házban...

...Az üres helyiség közepén a padló vaslapokkal volt kirakva, és egy vaskerítéssel volt elkerítve. A klónok betaszigáltak minket a kerítésen belülre, ők maguk pedig kintről figyeltek bennünket. A helyiség egyik végében egy viszonylag magas emelvény állt. Erre lépegetett fel egy ökologista két fegyveres klón kíséretében.

- Figyelem! Álljanak csendben és ne mozogjanak - utasított minket. - Most pedig elmondom, mi várja magukat ezen a szigeten. Itt egyedül én vagyok a király, az isten és a parancsnok. Jól figyeljenek arra, amit mondok, mert később senki sem fogja megismételni maguknak.

Hegyeztem a fülemet. A többiek is rámeredtek a hozzánk szólóra. Mindent, amit akkor ez a félelmetes ember mondott nekünk, szó szerint megjegyeztem.

- Maguk - senkik, az emberi faj selejtes példányai. Ehhez tartsák magukat, mert ezt gondolja magukról a mi Messiásunk. Dicsőség Messznek! Miért hallgatnak? Amikor én, vagy bárki a parancsnokok közül kimondja a Messiás nevét, hangosan ezt kell válaszolniuk: "Dicsőség Messznek!" Próbáljuk csak meg még egyszer! Mindnyájan szeretjük és tiszteljük a mi Messiásunkat!... Vagy úgy, hallgatnak... Mindjárt megjön a kedvetek a daloláshoz! Figyelmeztetést nekik! - meglendítette a kezét, mi pedig mindnyájan ugrottunk egy nagyot, és kiabálni kezdtünk a fájdalomtól és a rettegéstől - alulról áramütés ért minket, a vason keresztül, amin álltunk. - Na még egyszer! Mindnyájan szeretjük és tiszteljük a mi Messiásunkat!

- Dicsőség Messznek! - kiáltották ijedten és utálattal a rabok. Valaki hangosan felsírt. Én undorral és félelemmel bámultam az ökologistát, és nem tudtam levenni a szememet az arcáról. Nyilvánvalóan élvezte, hogy rettegünk és fájdalmat érzünk, de mennyire élvezte! Az arca eltorzult, széles, vékony ajkai elkékültek és rángatózni kezdtek, a szája szegletében megjelent egy kis hab, görbe orrának orrlyukai kitágultak, a szeme pedig ide-oda szaladgált a tömeget kémlelve, és hol az egyik, hol a másik elkínzott, eltorzult arcon pihent meg. Röviden, kapkodva és gyorsan vette a levegőt, az arca elsápadt, a homlokára pedig kiültek az apró izzadságcseppek.

- Most már értik - mondta elégedetten, miközben próbált magához térni, és egy kendővel törölgette izzadt homlokát. - Nos, figyeljenek. Nagy megtiszteltetésben lesz részük: maguk tulajdonképpen nyersanyag, amin egy kiterjedt szociális kísérletet végzünk, amit a mi Messiásunk hagyott jóvá...

- Dicsőség Messznek! - üvöltötték a rabok.

- Úgy, rendben - mondta az ökologista, és határozottan úgy tűnt, hogy csalódott volt. - A haszontalan emberi anyagból itt, a Fehér-szigeten embereket próbálunk faragni. Eleinte azonban a szociális nyersanyagot, azaz magukat, néma, dolgos méhekké változtatjuk. Munka, munka és munka - ez lesz mostantól és nagyon sokáig a létezésük alapja. Most egy fertőtlenítésen vesznek részt, utána elvezetik magukat a helyükre. Dolgozni, enni, vécézni és aludni a futószalag mellett fognak. Havonta egyszer a helyüket kitisztítják, magukat pedig megmosdatják és fertőtlenítik. A higiéniával kapcsolatos problémák ezen a szigeten teljes mértékben meg vannak oldva. Most mondok pár szót a munkáról. Olyan munkát kapnak, amire nem is méltók: kommunikátorokat fognak összeszerelni. A futószalag elején fognak kezdeni, később, amennyiben elsajátítják a munkafázist és példamutató fegyelmet tanúsítanak, egyre közelebb helyezik magukat a kijárathoz. A legbonyolultabb munkakör, a kész termékek minőségi ellenőrzése csak a legpéldamutatóbb rabok feladata lehet, akik már szilárdan ráálltak a szociális beilleszkedés útjára. Ők dolgoznak a futószalag végénél. Akik pedig náluk is előrébb vannak, azokat darazsaknak hívjuk: ők azok, akik alkalmassá váltak a szociális átnevelésre. A darazsak idővel áteshetnek egy agymosáson, megkaphatják a személyi kódot, és tiszta lelkiismerettel, a bolygó világpolgárainak összes jogával rendelkezve kerülhetnek szabadlábra. Ez itt elég gyakran előfordul. A Fehér-sziget az egyetlen hely, ahol maguknak, a selejtnek ismét esélyt adunk arra, hogy emberré váljanak. Még valamit a szabályokról, amiknek a betartása kötelező. A szigeten tilos beszélgetni egymással, tilos beszélgetni a személyzettel, és tilos magukban beszélni. Tilos parancs nélkül mozogni. Maguk mind írni-olvasni tudó emberek, az utasításokat egy képernyőn keresztül fogják megkapni, minden hely fölé ki van függesztve egy ilyen. A szigeten egyféle büntetést alkalmazunk, az áramütést. Ennek erőssége változó: amit most éreztek, az a leggyengébb, úgynevezett figyelmeztető ütés, de a másik véglet is létezik, ami halálos. Mind azokat, akik áramütéstől halnak meg, mind azokat, akik természetes úton döglenek meg, az őrzést végző kutyuskáknak tálaljuk fel étel gyanánt. Világos?

- Világos! Világos, parancsnok! - kiáltották a rabok, mert nem voltak elég éberek.

Áramütés. Felugrottunk.

- Nem világos. Figyelmeztettem magukat, hogy a rabok nem beszélhetnek a személyzettel. A válaszuk fegyelmezett hallgatás legyen! Értve vagyok?

Fegyelmezett hallgatás.

- Hála Messznek, ezúttal megértették.

Hallgatás. Áramütés. Ugrás, kiáltás, sírás. Az ökologista megint sápadni kezdett, és az orrlyukai is kitágultak.

- Már megint nem értik. Micsoda egy bunkó szakasz érkezett ma! Mit kell tenniük, mikor valaki a személyzetből a Messiást említi?

- Dicsőség Messznek! - ordították a rabok.

- Na most már mindent tudnak. Dolgos méhek! Köszöntöm magukat a Fehér-szigeten, jó munkát és példamutató fegyelmet kívánok!

Valaki ijedtében elcincogott egy "köszönöm"-öt, a többiek meg azonnal pisszegni kezdtek.

Áramütés. Ugrás. Csend.

- Egy hangot sem akarok hallani! Csak arra van engedélyük, hogy a mi drága Messiásunkat dicsőítsék - egy szóval sem mondhatnak többet! Dicsőség Messznek!

Volt, aki kiabált, de volt, aki hallgatott. Áramütés. Az ökologista szája széles, kékülő vigyorgásra húzódott.

- Azt mondtam, dicsőség Messznek!

- Dicsőség Messznek! - kiáltották hisztérikusan, de egyetértően a rabok.

- Úgy látom, kezdik kapisgálni! Vigyék őket fertőtleníteni!

Egy hatalmas, üres pajtába vezényeltek minket, melynek a padlója nedves volt, sötét falait pedig jég borította, és megparancsolták, hogy vetkőzzünk meztelenre. Amíg vetkőztem, észrevétlenül levettem magamról a keresztemet és a zsinórt, és beletettem a számba. Ott álltunk a pajta közepén, férfiak és nők együtt, reszkettünk a hidegtől, és egyik lábunkról a másikra álltunk a jeges padlón. Ekkor a plafonból meleg víz folyt ránk, amit valami fertőtlenítőszer szaga tett undorítóvá. Először a szemeim viszkettek, majd a bőröm is viszketni kezdett. Próbáltam hajat mosni, de elszörnyedve vettem észre, hogy egész hajcsomók maradnak a kezemben. Kinyitottam a szememet, és megláttam, hogy körös-körül mindenkivel ez történik: egymás szeme láttára kopaszodtunk meg, és pár perc múlva csak a csupasz koponyák látszottak. A mérges vegyület belecsöppent a szemembe, és egy pillanatra azt hittem, megvakultam, de a könnyeim kimosták a szememből ezt az undokságot. Többet nem nyitottam ki a szememet, csak a kezeimet leeresztve álltam egy helyben és vártam, mi fog történni. A meleg zuhanyt még melegebb levegőáramlat váltotta fel, és egy pillanat alatt megszáradtunk. Eztán mindenkit, az összes mezítelent és kopaszt átvezették egy hideg, bedeszkázott folyosón egy másik helységbe, ahol egy hosszú padon műanyag zacskók hevertek. Valahonnan megszólalt egy hang és utasított: "Mindenki öltözzön fel!" Az öltözékünk ostoba, karneválba illő mintázatú műanyag anorák volt: barna alapon sárga csíkok. Amíg magamra húztam a "méhek anorákját", észrevétlenül magamra akasztottam a keresztet is. Eztán gumicsizmát és fekete, kötött fejfedőket kaptunk, mindenki egyformát. Amikor kész lettünk, mindegyikünkhöz odajött egy klón, és az orrunkban lévő karikára ráakasztott egy vékony láncot. Az én klónom rögtön meg is rántotta. A fájdalom éles volt és átható, ezért tüsszentettem egyet. Körülöttem más fogvatartottak is tüsszögni kezdtek. Valaki hangosan felsírt, aztán felkiáltott és elhallgatott. Észrevettem, hogy a klónok egyáltalán nem reagáltak az állapotunkra - teljesen közömbösek voltunk számukra.   

Előszó

Egy második világháborús filmben a partraszállásra készülő - lányok kedvéért francia példamondatokat tanuló - amerikai katona eltölt egy napot a harctéren, és látja, hogy zászlóalja elvérzik; megérez valamit abból, hogy a világ egészen más, mint amilyennek addig gondolta, és talán félre-, de értette. Lefoszlik róla a szépfiú, és előkerül az ember. Mikor meglátja parancsnokát, megjegyzi: "Hogy' megváltozott az öreg tegnap óta" - majd töpreng kicsit és újra megszólal, eltűnődve: "Vagy mi változtunk meg tegnap óta?"

Ez a könyv hasonló élményt ad: rádöbbenhet az olvasó, a világ más, nem olyan, mint amilyenben felnőttünk. Akik látták a háborút, vagy a forradalmat, azok ugyan tudják, hogy a megszokott dolgok néha hosszabb időre is kibillennek és a világ megváltozik, de legtöbbünk ilyen emlékekkel nem bír. Ráhagyjuk a körülöttünk lévő világra, hogy olyan, amilyen, lassan el sem tudjuk képzelni másképp. Amikor először legyintünk valami nem oda való láttán, amikor eltűrünk valamit először, amiről megfogadtuk, hogy sosem, akkor alkuszunk meg; a világ lenyel minket. Aztán megismerjük azokat az apró örömöket, amik egyébként vannak, és minek tagadnánk - már elégedettek is vagyunk. Pedig igazából akkor lettünk árulók. Beálltunk a művilág lakóinak sorába. Nem kérdezzük: miért ilyen? Nem akarunk tenni igazán semmit, amitől más lenne.

Világunk a folytonos növekedés kényszerére épült. Mindig több, jobb kellett a nyugati embernek a vacakokból, amikre nincs igazi szüksége. Közben tönkretette a világot, amit Isten rábízott, hogy "őrizze és művelje azt". Volt egyszer egy Föld, édenkertként, Isten akarata szerint való. Aztán a bűnbeesett ember is megpróbálkozott azzal, hogy a Földet üzemeltesse. Elvette, ami kellett - kidobta, ami nem. Ha kellett a fa, kivágta, mert megtehette - elég éles volt a fejszéje. Ritkán gondolt bele, ha egyáltalán belegondolt, hogy az a fa megkötötte a vizet, a termőföldet. Hűst adott, és egy darab erdő volt. Hiányában a víz akadály nélkül rohant le a domboldalon, magával vitte a termőföldet, ami hosszú évszázadok alatt képződött. Amikor eltűnt a talaj és előbukkantak a sziklák, már késő volt. Nem volt víz, nem volt mit enni, mert a búza kövön nem nőtt. Így bukott el egynéhány nagy birodalom a történelem során. A leckét azonban még mindig nem tudjuk, az emberi üzemeltetés csődközelbe vitte a Földet. Felélt mindent, beszennyezett mindent, tönkretett mindent. És mit készített cserébe? Semmi valósat.

Világunk ugyanis mű. Mesterséges az étel, a szórakozás, a látvány, már nem-valós világok készülnek a hálózaton, a természetből alig valamit tartottunk meg. Mi haszna? Ezt kérdeztük sokszor, és legföljebb a gyepszőnyeg jelentette a kapcsolatot a természettel. De jaj volt a kicsi fehér virágoknak, ha kinőttek: azonnal levágtuk őket, mert nem voltak odavalók. Nem volt szép a mi valóságtól már elszokott szemünknek. Kevés olyan hely van, ahol valamit még őriznek abból a gondolkodásból, ami Istenhez, a természethez, az őrzéshez és a műveléshez kapcsolja az embert. Minél kevesebb az ilyen kapocs, annál jobban örül a szétdobáló, a diabolosz, annál inkább győztesnek látszik az ügye: megmutatni, hogy elpusztul Isten teremtése, amelyről olyan sokszor látta az Alkotó, hogy "jó".

Nem kétséges, eljön egyszer az utolsó felvonás is, amikor mindenre fény derül, amikor minden a helyére billen. De az utolsó felvonásban van a csúcspont, amikor a szétdobáló is nekilendül: sokak mennek majd rossz irányba, mert nem volt kitől megtanulni, milyen a valódi világ, milyen az igazi élet, a természet, milyen az Isten.

A döntést nehéz lesz meghozni: merre menjek akkor, amikor a művilág utolsó felvonása kezdődik majd? Látni fogom-e, hogy nem igazi benne semmi? Ki tudok-e szakadni abból, amibe belehazudtam magam? Ha igen, még győzhetek, vagy Isten győzhet bennem. Csak rajtam áll.

Ez a könyv egy elképzelés. Arról, hogy mivé lesz az utolsó időben köröttünk minden, hogyan igyekszik a szétdobáló istenivé lenni, hogyan igyekszik az egész világot, még a gondolatot is, művivé tenni; elfordítani céljától, az Istentől. Hátborzongató. Mégis - a remény nem tűnik el. Még kevésbé a szeretet.

Dr. Hetesi Zsolt,

Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport