Júlia Voznyeszenszkaja

Fordította: Lepahin Marina

Ortodox kalandregény

80 oldal

Halál utáni kalandjaim úgy kezdődtek, hogy leestem a negyedik emeletről, és összetörtem magam.

Mint utólag megtudtam, a rendőrségnek kétféle feltevése volt: öngyilkosság, vagy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. Egyik változatnak sem volt semmi köze az igazsághoz, és még találgatásként sem értek túl sokat, mivel kizárólag emigráns barátnőim tanúvallomásaira alapozták őket. Az öngyilkosság variációja egyszerű volt, mint egy női regény. Úgy lehetne összefoglalni, hogy mivel megcsalt a férjem, leugrottam az erkélyről, ha azonban valóban így reagáltam volna Georgij félrelépéseire, nem lett volna elég erkély az egész emeletes házban.

A második változat - az öngyilkosságnak álcázott gyilkosság - azon egyszerű ok miatt nem volt megfelelő, hogy Georgij alkalmatlan volt a gyilkos szerepére. Mint általában a szoknyavadászok és a női nem hódolói, lényegében egy nagy gyerek volt, aki hisztérikusan kereste a rajongást és a gyengédséget. Gyenge volt és kissé szeszélyes, jelleménél fogva tehetetlen és jószívű. Az élete során útjába kerülő veszélyek elől menekült, az akadályokat kerülte, és sohasem esett végletekbe.

Minden sokkal egyszerűbben történt. A macskánk, Dinnye, szerette természetes környezetben végezni a dolgát, erre a célra a virágosládáimat használta, melyeket az erkély alsó és felső rácsához erősítettem. Ha csak egy percre is nyitva hagytam az erkély ajtaját, azonnal a pompásan futó petúniákhoz settenkedett és élvezettel piszkított közéjük. De ez még nem minden. Dolga végeztével az ártatlan virágok gonosz támadója, bűnösségét átérezve megpróbálta elrejteni a bűntett nyomait, minek következtében földcsomók és a petúniák meggyalázott ágacskái repkedtek minden irányba. Semmiféle nevelési módszer, még az összehajtogatott újsággal a fejre irányzott verés sem tudta kigyógyítani macskánkat kedvenc szenvedélyéből.

Azon a rosszul sikerült reggelen néhányszor kimentem az erkélyre, hogy el ne szalasszam az előző este megrendelt taxit, és utoljára egészen egyszerűen elfelejtettem bezárni magam mögött az ajtót. Hűtlen férjem felkapta az útitáskáját, amely teli volt a titkos moszkvai barátnőjének vásárolt külföldi ajándékokkal, és elindult a lifthez, én pedig elláttam a szokásos utazás előtti jó tanácsokkal: "Eszedbe ne jusson hazajönni!" "Felszállás előtt vedd fel a pulóvered, mert az időjárás jelentés szerint Moszkvában hideg van és esik!" Ő ugyanígy, megszokásból, azt válaszolta, hogy minden rendben lesz, a pulóvert felveszi, és majd megtelefonálja, mikor várjam a reptéren. Ezután bementem a hálószobába, bőgtem egyet, és elaludtam, mivel majdnem egy teljes éjszakányi párkapcsolat-elemzés volt a hátam mögött.

Arra ébredtem, hogy Dinnye szívbemarkolóan nyávog. Felpattantam az ágyról, és kirohantam az erkélyre, ahonnan az idegtépő segélykiáltásokat hallottam. A huligán macska, a nyitott ajtót és a házban uralkodó csendet kihasználva, ezúttal az alsó virágosládákhoz lopakodott. Miután elvégezte piszkos dolgát képtelen volt visszajutni: gömbölyű hasa - ennek csíkozása ihlette a Dinnye nevet - megakadályozta, hogy a rácsok között visszamásszon, a felfelé vezető úton pedig a terebélyes petúniák akadályozták. Áthajoltam az erkély korlátján, és elkaptam a macskát, aki úgy meg volt rémülve, hogy a biztonság kedvéért megfordult, és mind a húsz karmával belém mart. Összerándultam a fájdalomtól, és miközben próbáltam a másik kezemmel is elkapni, túlságosan kihajoltam a korláton: a lábam már nem érintette a földet. A gyáva Dinnye meg, ez az álnok, a döntő pillanatban nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem felkapaszkodott a vállamon. Ezzel saját bőrét megmentette, engem viszont kilökött az erkélyről. Végleg elvesztettem az egyensúlyomat, és csak repültem fejjel lefelé. A háziállatok sorsát szívükön viselők megnyugtatása érdekében gyorsan közlöm, hogy miután a szirénázó mentő kórházba szállított, a rendőrök betörtek a lakásba és a szerencsétlen, elárvult macskát szomszédunk, Hoffmann asszony gondviselésére bízták, nála pedig igazán nem volt rossz dolga. Az ő muskátlijainak viszont attól kezdve elég rossz sora volt. Az öreg, terebélyes orgonabokor, amelyben szerencsésen landoltam, felfoghatott valamennyit az ütközés erejéből, ugyanis nem lettem teljesen lapos, csupán a csontjaim felét törtem el, és a koponyámat zúztam ripityára.

Amikor magamhoz tértem a műtőben, és a felettem lévő, tükörből kirakott mennyezetben az orvosok gyűrűjében megláttam földi maradványaimat, sokadszor is megcsodáltam a német egészségügy fejlettségét. Nyomorult testrészeimen egy egész csapat sebész dolgozott! Egy részük a bordáimat próbálta visszailleszteni a mellkasomba, melyek úgy kandikáltak ki onnan, mint egy régi kanapé rugói. Mások valamiféle csavarokat és szegecseket szereltek a lábam szanaszét hullott csontjaiba, megint mások a nyitott hasfalamban turkáltak, és igyekeztek valamit összevarrni. Én meg mindezt kívülről szemléltem a felettem lévő tükörben, és nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, csak teljes, tökéletes nyugalmat.

..........

A lelki vámszedő állomásokon[i] keresztül vezető út nehéz és veszélyes - mondta az Őrangyal. - Teljesen ránk kell bíznod magad, nehogy bajba kerülj.

Ezt örömmel megígértem. Nagyapa és az Angyal karon fogtak, és gyorsan emelkedni kezdtünk. Pár pillanat alatt eltűntek alattunk a kórtermek, melyeket úgy szeltünk át, hogy a betegek észre sem vették. Átrepültünk a kórház tetején, és a kórházi park fölé emelkedtünk. Eztán megláttam Münchent madártávlatból, majd egy repülő magasságából, végül aztán egészen a felhőkig értünk, mivel borongós idő volt. Sokáig egy szó nélkül repültünk a fényes-felhős ürességen keresztül. Mikor valamit kérdezni akartam, Nagyapa leállított:

- Csönd legyen! Körös-körül ördögök vannak, ez az ő szférájuk. A vámszedőket nem tudod kikerülni, de kár lenne idő előtt felhívni magunkra a figyelmet.

Elhallgattam.

Az előttünk lévő köd besűrűsödött, majd besötétedett. Úgy véltem viharfelhőbe értünk, és valami miatt az jutott eszembe, hogy egy repülőre nézve milyen veszélyes is lehet egy viharfelhő. Az Őrangyal megszorította a kezemet, és a fejem fölött átszólt Nagyapának:

- Ezek ők! Készülj!

A sötét felhő céltudatosan közeledett felénk, és nagyon hamar körülvett bennünket a nehéz, büdös szmog. Ebben a félsötétben ronda, félig átlátszó lények rajzottak, akik mintha tömör, büdös nyálkából lettek volna. Egyesek közülük a nemrégiben látott "földönkívüliekre" hasonlítottak, de voltak köztük gigantikus denevérek, és ez az egész tisztátalanság föl-le száguldozva, fenyegetően vonyítva és sipítozva ott pörgött-forgott körülöttünk. A kaotikus röpködést mennydörgések és üstdob-szerű robajok kísérték. A zaj elviselhetetlen volt, hangosabb, mint egy diszkóban, és a dörgéseken keresztül átszűrődött: "A miénk! Ez a lélek a miénk! Adjátok ide!"

- Kénytelenek vagyunk megállni - mondta az Őrangyal. - Beszélj velük Te, Szent Atyám! Te pedig, Anna, hallgasd figyelmesen, de a beszélgetésbe ne avatkozz bele!

Megálltunk a levegőben. Az Őrangyal betakart a szárnyával, és így már nem féltem annyira.

- Mi a vádatok ez ellen a lélek ellen, Sátán szolgái? - kérdezte Nagyapám.

Az ördögök közül kivált egy, aki leginkább egy népszámláló hivatalnokot juttatott az eszembe: a kezében egy nyitott mappát tartott, és valami papírok között lapozgatott.

- Lássuk csak, itt van minden rögzítve: felesleges beszéd, veszekedés, trágár beszéd, istenkáromlás, és más egyéb szóbeli bűnök, - miután ezt elcsikorogta, becsapta a mappát, és rázni kezdte torz feje fölött.

- Ne mindent egyszerre, - állította le Nagyapám, - ha azért jöttél, hogy vádold, akkor mondd a vádakat egyesével.

- Egyszerre! Mindent egyszerre! - kiabálták az ördögök. - Minek húzzuk az időt, így is minden világos! Nem érünk rá, annyi pletykafészek repül erre, nem győzzük összefogdosni őket, csak úgy rajzanak. Adjátok őt ide, aztán befejeztük!

- A vádakat, de egyesével! - követelte makacsul Nagyapám.

- Hát jó! Csak neki lesz rosszabb!

Az ördög-hivatalnok ismét kinyitotta a mappát, és rákezdte. Egymás után sorolta az összes oktalan beszédemet, szitkozódásomat, illetlen viccemet, amit életem során mondtam. Ráadásul a felsorolást egészen gyerekkoromtól kezdte, olyan szavakkal, mint "hülye", "szemét", vagy olyan mondásokkal, mint "add tovább, mert hülye maradsz", és a többi hasonló ostobaság. Rájöttem, hogy ezek itt hiánytalanul összegyűjtöttek mindent.

Hirtelen az ördögök tömegéből kivált még egy, meztelen testét csak egy úttörő nyakkendő ékesítette, és sivítani kezdett:

- Az úttörők mind istentelen fiatalok! "A pilóta gépre szállt, sehol Istent nem talált!" Már gyerekkorában istenkáromló volt, adjátok ide!

Természetesen voltam úttörő, mint ahogyan az én generációmban mindenki volt, de ezt a mondókát soha nem mondtam. Megrántottam Nagyapám kezét, és ő egyből értette, mire gondolok.

- Várjunk csak! Mikor is mondta ezt?

Az ördög-hivatalnok kapkodni kezdett, papírjaiba temetkezett.

- Mindjárt-mindjárt... Minden fel van írva. Nem ez... Nem ez... Na jó, tegyük fel, hogy ezt ő konkrétan nem szavalta, de az őrsi gyűléseken hallgatta, és nem ellenkezett. Ellenkezett vagy nem? Azért mondom! Bűnrészesség, így áll a büntető törvénykönyvben.

- Hagyjuk most az emberi törvényeket, nem a Földön vagyunk. Inkább azt mondd el, te ördögfajzat, még nem kértétek volna számon ezt a bűnt azokon, akik az ártatlan gyerekek lelkét ezzel az ateista alvilági ideológiával megrontották? Meg vagyok róla győződve, hogy ezért a szörnyűségért már számot adtak az ő szerencsétlen nevelői.

- Tegyük fel. De ne vesszünk el a részletekben, találunk még más anyagot is ugyanarra a témára. És ne legyetek képmutatók: nem mi, hanem ti tartjátok az istenkáromlást az egyik legnagyobb bűnnek, mi csak betartjuk a vámszedés szabályait. Nekünk tulajdonképpen nagyon kellemes, amikor halljuk ezt a kedves, gyermekien felelőtlen csacsogást. A kisdedek szájából, ahogy mondani szokás, hmm...

- Én viszont biztosan tudom, hogy semmilyen különösebb lelki bűnt nem követett el. Mindaz, amivel vádoljátok, nem a lélek romlottságának, hanem a rossz nevelésnek a következménye; sokat fecsegett öntudatlanul, egyszerűen fecsegett. De azt is tudom, hogy amikor felnőtté vált, a szabadságával fizetett az igazságért és az egyenes beszédért - és ez már teljesen tudatos volt!