Élt egyszer egy zöld cipellős néni

Három hölgy, három sokat látott és tapasztalt barátnő megható, humoros és eseménydús élete elevenedik meg ebben a kötetben, figyelmünk középpontjába állítva azt, amit senki sem kerülhet el: az időskort. Hogyan ünnepeljük meg a hetvenötödik születésnapunkat? Bájos és szemtelen unokánk miért viselkedik olyan furcsán? Milyen az, amikor végre lefülelhetünk egy szélhámost, és hogyan zajlik évente a nyaralóba való ünnepélyes lemenetel? A hét történet cselekménye megnyitja az olvasónak az érzelmek és filozofikus gondolatok hihetetlen kincsestárát, és feltölti ezekkel. Feltölti reménnyel, hogy az élet lehet érdekes és szép hetven felett is. Feltölti szándékkal, hogy ezzel az érzülettel rendezkedjen be időskorára. Feltölti életigenléssel, lelkesedéssel, örömmel, költészettel. Ez a sok kincs pedig annyira túlcsordul a könyvben, hogy jut belőle nem csak az időseknek, hanem a középkorúaknak, a fiataloknak, sőt még a gyerekeknek is! Akárki is olvassa majd, meg fogja benne találni a neki szóló személyes üzenetet.

Azután Jakov atya egy könyvből olvasott fel, Varvara Szimeonovna a fejét lehajtva hallgatta - fontos könyv lehetett. A felolvasás után Jakov atya fogta az ezüst olajos pohárkát, belemártotta az ecsetet, kereszteket rajzolt a beteg "nénikre", a homlokukra, az arcukra, a kezükre - mindkét oldalról. Először megkente Agnija Lvovnát és Lika Kazimirovnát, utána elindult Varvara Szimeonovna felé, aki már készenlétben állt, a blúza és a kardigánja felső gombját kigombolta. Dimon mellett elhaladva Jakov atya bemártotta az ecsetet az olajba, és hirtelen megkente a homlokát! Dimon majd' összeesett. "Akkor én most, izé... kaptam a szentségből? Most mi lesz?" - gondolta, és a valamiféle nagy, sőt grandiózus dologban való részvétel öröme egyre csak nőtt benne. És bár Jakov atya többször nem kente meg őt, mégis végig - pedig a vége még messze volt! - állhatatosan keresztet vetett, és minden alkalommal, amikor elhangzott Andrej neve, Varvara Szimeonovnával együtt mormolta: "Uram, irgalmazz!"

Amikor megtörtént a hetedik olajkenet, és a befejező imák is elhangzottak, mindkét beteg mély álomba merült. Varvara Szimeonovna még a gyógyszert sem tudta nekik beadni.

Jól van, mindegy, majd később! - mondta. - Maga várjon, Dmitrij, még ne menjen el! Öntök egy kis olajat egy üvegcsébe, elviszi, és megkeni Andrejt. Szabad, bátyuska?
Hát persze, hogy szabad! - mondta Jakov atya, miközben összehajtogatta az epitrachilionját. - Naponta kenje meg a betegeskedő Andrejt - látta, hogyan csináltam? - Dimon bólintott. - Na, akkor saját magának is tud kereszteket kenni.
Minden nap?
Jó volna.
És mi fog történni?
Majd meglátják! - mondta Jakov atya mosolyogva. Csodálatos mosolya volt - alázatos és gyermekien odaadó.