Részlet

Tehát Moszkvában vagyunk, 1812-ben. Amikor a lövészekkel, akik között mindenféle gyanús elem is bőven akadt, beszabadul­tunk a templomba, megláttam egy arany borítóval fedett - ...couverte par une garniture d'or - ikont. Az arany borítót a templomban világító mécsesek lágy fénnyel vonták be. Az ikonon a Sainte Vierge27 képe volt. Az oroszok a Mater' Bogiya, vagy leggyakrabban a Bogo­roditsa nevet használják. Hogy miért vittem magam­mal? A Szűzanya arcát messziről nem is tudtam kivenni. Csak egy sötétbarna foltot láttam a halványan lüktető fények közepén. Először azt gondoltam, hogy az ikon borítója tetszett meg, mivel melegséget árasztott, amit először éreztem azóta, hogy Orosz­országba érkeztem. De aztán egyre inkább az a határozott meggyőződés alakult ki bennem, hogy maga az ikon választott engem, mintha csak magához szólított volna. És én le sacrilège, vagyis a szentségtörés bűnébe estem, ám valójában ezzel éppen az életemet mentettem meg. A többiek mécseseket, gyertyatartókat meg más efféléket dobáltak a zsákokba, és lefeszítették az ikonokról az arany- és ezüstborítókat,28 én viszont borítóstul hoztam el a képet. Az ikonszekrény könnyen kinyílt, de kissé megszenvedtem, mire ki­vettem belőle az ikont. Mivel tartottam tőle, hogy kárt teszek a szentképben, a többiektől eltérően inkább nem használtam a kardomat. Meg akartam érteni az ikont tartó mechanizmus működését, és hamarosan sikerrel is jártam. Csak ezt követően néztem meg alaposabban a képet. Nem tűnt kifejezetten nagynak: ötven vagy hatvan centiméter magasnak saccoltam volna. A veretes, gravírozott borító egymással össze­kapcsolódó geometriai formákat, valamint angyalokat és állatokat ábrázolt. A fedetlen rész, ahol az Istenanya képét lehetett látni, egészen kicsi volt. Azóta is a lelkemben őrzöm azt az üdvözlő, mégis szigorú tekintetet, amit azokban a barna szemekben láttam. Ez a tekintet mintha egyenesen a lelkembe hatolt volna, amitől zaklatott lettem. Mindeközben mégis valami türelmetlen, örömteli remegés kerített hatalmába, az elkövetkező változások megmagyarázhatatlan előérze­te... Görcsösen magamhoz szorítottam az ikont, és ügyet sem vetve a többiekre, mintha csak könnyű bódulat lett volna úrrá rajtam, kijöttem a kis temp­lomból. Ettől kezdve sosem váltam meg az ikontól, megmutattam a barátaimnak és a tiszttársaimnak, persze csak azoknak, akikről azt feltételeztem, hogy megvan bennük a kellő empátia és esztétikai érzék...

Részlet

A Berezina azonban nem csupán emiatt vált olyan fontossá a számomra és a családom számára. Mint már említettem, az ikont a kabátom alá erősí-tettem, a mellkasomra. A Grande Armée maradványai a pontonhíd felé özönlöttek. A híd alacsony volt, a lábuk alatt örvénylő víz kis híján átcsapott a gerendákon, a nagyobb jégtáblák pedig a cölöpöket ostromolták. Az egykor bátor katonák egymást lökdösték, és gyengébb bajtársaikat a vízbe taszítva nyomultak a gerenda-hídon a túlpart irányába, megfeledkezve becsületről, barátságról, bajtársiasságról, a közös győzelmekről és a tábortűz melletti beszélgetésekről. November hu-szonkilencedikén kora reggel túl sokáig késlekedtem a bal parton. Aztán mire az ikont magamhoz szorítva rohanni kezdtem előre, sűrű, elszabadult tömeg kö-zepén találtam magam, ami szinte levert a lábamról, és magával sodort. Egyensúlyát vesztett testem olyanná vált, mint az agyag az ügyetlen fazekas keze alatt. Ez a fazekas pedig nem volt más, mint az örvénylő, esz-telen, szinte tébolyodott tömeg, ami formázta, össze-nyomta, gyúrta, majd újraformázta a testemet, mi-közben a legkülönfélébb formákat adta neki. Mikor már a híd harmadánál jártunk, a vízből egy marko-tányosnő bukkant elő. Emlékszem, több nő is volt a vízben. Úgy látszik, nem sikerült feljutniuk a hídra, vagy éppen a hídról estek a vízbe. A markotányosnő kiabált valamit, és az egyik cölöpbe kapaszkodva egy csecsemőt nyújtott felém. A bal kezemmel megragad-tam a rózsaszín takaróba bugyolált gyermeket, az asszonyt pedig elragadta a víz, ráesett egy úszó jég-táblára, ami összetört alatta, és a nő elmerült a jeges vízben. Alig érkeztem magamhoz szorítani a gyerme-ket, mikor egy ágyúgolyó eltalálta előttem a hidat, ami rögtön kigyulladt. Később azt beszélték, hogy a mieink robbantották fel a hidat még az átkelés befejezése előtt, hogy elvágják a bennünket üldöző kozákok útját. A tömeg visszahőkölt, és néhány méterrel hátrébb so-dort.

Rögtön felfogtuk, hogy elvágtak bennünket a mieinktől, és a sorsunkra hagytak, hogy a kozákok azt tesznek most velünk, amit csak akarnak, lekaszabol-nak bennünket mind egy szálig, ezért a vízbe vetettük magunkat. Volt, aki a jégtáblákba kapaszkodott, má-sok a golyó roncsolta csónakok léceibe. Egy, a ruhá-jából ítélve könnyűgyalogos tiszt valamilyen kiszáradt bokorba kapaszkodva úszott el mellettem, így próbál-va fennmaradni a vízen. Én pedig, mintegy ösztönö-sen, elővettem az ikont, és a fém borítójával felfelé rátettem a víz színére. Ráfektettem a csecsemőt, és az ikonba kapaszkodva minden erőmmel úszni kezdtem az életet jelentő túlpart felé. Azt mondják, a fuldokló az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik - à un brin de paille.

Hát ez az utolsó szalmaszál most az ikon volt. Lehet, hogy annakidején én is diadalittasan üvöltöt-tem, "Éljen a császár!" - Vive l'Empereur!, most viszont könnyeimet (vagy az arcomba csapó vizet?) nyelve, rekedt hangon egyre csak azt hajtogattam: Gloire à Toi, Notre Dieu!40,mivel az ikon gyorsan és biztosan vitt a túlsó part felé. Nem tudom, honnan jutottak eszembe ezek a szavak, de imádkozni kezdtem: Sainte Vierge, Mère de Dieu, ma Mère et ma Patronne...41 Nem tudtam felidézni, hogy van tovább, így olyan imafoszlányok-kal folytattam, amikre még gyerekkoromból emlékez-tem, hol latinul, hol pedig franciául: Sainte Marie, Mère de Dieu priez pour moi... Ave Maria, gratia plena... Sainte Vierge, ayez pitié de nous... Mater Christi, Mater Salvatoris, ora pro nobis... Kyrie eleison!42 A görög fohász magától szakadt ki belőlem. A gyerekkori ima-könyvemben is benne volt, de igazából akkor rögzült bennem, amikor a Sínai-félszigeten jártam, ahol a gö-rög szerzetesek egy-egy mise alkalmával számtalan-szor elismételték.

Mindvégig csak arra figyeltem, hogy el ne eresszem a Szűzanyát ábrázoló ikon sarkait, és nehogy lecsússzon róla a pólyába bugyolált magatehetetlen élet. És ekkor a szemem sarkából megpillantottam Jean-Luc-öt, aki nem messze tőlem küzdött a hullá-mokkal, láthatólag alig tudott úszni. Megpróbáltam süllyedő barátom felé kormányozni az ikont, ami sikerült is. "Kapaszkodj belém!"- kiáltottam felé. Ő vízzel teli szájjal és az alkalomhoz egyáltalán nem illő önfeláldozással, egyre csak azt motyogta: "Non, non... akkor mindketten... belefulladunk!" Válaszul azt hörögtem felé: "Nézd, mibe kapaszkodok". Nem tu-dom, hogy Jean-Luc látott-e egyáltalán valamit, mikor ismét felbukkant a hullámok alól, és kiköpte a mocs-kos jeges vizet, de átkarolta a derekamat, és már együtt úsztunk, ki tudja miért a lábunkkal kapálózva - pedig ezzel csak akadályoztuk azt a csodálatos, lát-hatatlan erőt, ami a part felé vitt bennünket. A szem-közti part meredek volt, és akinek sikerült átúsznia a Sztüx folyóvá átlényegült Berezinát, az rögtön az orosz ágyúk és fegyverek széltáblájává vált, ahogy lassan, csúszkálva és botladozva megpróbált felkapaszkodni a partra.